Find a poem
Latest updates
SZÓIRTÁS
SZÓIRTÁS
A labirintusnak nincs neve,
Csak vándorló falai.
Emlékszem, egyszer teljes voltam,
most egy töredék, amire keresem a szót.
Tanulom az ösvényeket,
együtt gondolkodok a kővel,
faggatom a földet, az eget,
a közök között keresem a helyem.
Most tudat vagyok: ősegységből leváló mag,
testbe zárt, tömör. Az idő játékszere
egy homokszem hajlott hátán.
Ember és ember határán reszel a vihar.
Villám karcol hideg fényt közém
és a többi tömbösödő arc közé.
Sokan vagyunk, nagyon sokan,
és mindannyian csak átvonulóban.
Üres tönkszemekkel figyelem a szóirtást,
a szilánkos éneket. Térképük hasonló,
de egyiknek sincs közepe.
Mind másként látja a táguló teret,
és mindegyik másként elveszett.
Elhatározom: tornyot emelek,
látni akarom a tájat. Mások hátára hágva
halmozom a tudást… De a súlyom visszahúz.
Reccsenés, majd zuhanás. A föld kemény.
Az eget látom utoljára: széles és szelíd.
Hűs felismerés: nincs táv én és én között.
Én vagyok a labirintus, én voltam a vihar.
Én emeltem az összes falat,
s bennem rendeződött át a táj:
magamból kerestem a kiutat.
A húst hátrahagyva már nincsenek szófalak.
A tapasztaló tudatok felszikráznak
a mindent látó egység pásztázó szemén,
és a szem magába issza a tudást.
Minden földi élet egy villanás
a lét végsebességű gondolatai közt.
Az univerzum így tanul, általunk él.
És ha meghaladta önmagát,
feltárul előtte egy még csodásabb egység.
CLEARING OF WORDS
Now I’m a mind: a seed removed from the whole,
confined to the meat, intense. A toy of time
on the curved back of a grain.
The storm scratches on the borders of men.
A lightning draws cold light between me
and the other dense faces.
We are many, ever so many,
we are transitioners, metamorphing.
Translation: Dóra Gabriella Sós
VERBE DÉBOISÉ
Le dédale est sans nom,
n’est que parois mouvantes.
Jadis, je me souviens, plénitude je fus,
aujourd’hui simple fragment, dont je cherche le mot.
Alors j’explore les sentiers,
je cogite avec les pierres,
presse et la Terre et le Ciel de questions,
cherchant ma place parmi les entre-deux.
Désormais, je suis conscience : graine détachée de l’Un primitif,
compacte, enfermée dans un corps. Jouet du temps
sur le dos voûté d’un grain de sable.
À la frontière entre deux humains sévit la tempête.
L’éclair burine une lumière froide
entre moi et les autres figures qui font bloc.
Nous sommes nombreux, très nombreux,
et tous, nous tous, sommes seulement de passage.
De mon regard vide, tronqué, je scrute le verbe déboisé,
le chant ébréché. Leur dessin reste identique,
mais ni l’autre ni l’autre n’a de centre.
Tous voient différemment l’espace qui se dilate,
et chacun, différemment, s’est perdu.
C’est décidé : je dresse une tour,
je veux voir le paysage. Escaladant le dos des autres
je thésaurise du savoir… Mais mon poids me ramène au sol.
Craquement, puis chute. La terre est dure.
Le ciel est mon ultime vision : ample et doux.
Fraîche découverte : aucune distance entre moi et moi.
Le dédale, c’est moi ; la tempête c’était moi.
Les parois, c’est moi qui les avait toutes dressées,
et c’est en moi que s’est reconstitué le paysage :
c’est en moi que j’ai cherché l’issue.
La chair désertée, les mots ne cloisonnent plus.
Les consciences chevronnées brasillent
au contact de l’Œil qui observe et voit tout,
et l’Œil absorbe le savoir.
Toute vie terrestre n’est que lueur
parmi les pensées fulgurantes de l’existence.
C’est ainsi qu’apprend l’univers, il vit à travers nous.
Et si lui-même excède ses limites,
s’ouvre alors devant lui plus miraculeuse Unité.
Traduction: Anett Barna et Thierry Loisel
WOORDEN GEROOID
Bewustzijn ben ik nu, een zaadje uit het oer-één,
vast in een lichaam, massief. Een speeltuig van de tijd
op de kromme rug van een korreltje zand.
Op de grens van mens en mens raspt de storm.
De bliksem krast een koud licht tussen mij
en de andere ingeklonken gezichten.
We zijn met velen, talloos velen,
en allemaal slechts op doortocht.
Vertaling: Mari Alföldy
/RO - on the website.png)
