Transpoesie - Poems

Time’s New Romance

Akkoriban az volt, hogy már éreztem, már eljött, már ott volt az az idő,
amikor semmit, ami történt, nem tudtam csak úgy összeszámolni – ennek már vége volt.
Szétúsztak a számok és a szájak, de az ég legalább még kék volt, azt lehetett nézni.

Akkoriban az üres, hajnali sugárutak mentén sárgán villogott a kikapcsolt eszmélet,
mert a város is túl volt már, amin lehetett;
a város, ami olyan lett, mint egy 60-as nő túlkozmetikázott emlékei fiatalsága jobb napjairól.
De akkor már ki volt ragasztva az ágyam fölé egy Hemingway-idézet,
miszerint választás kérdése: vagy boldog lehet valaki, vagy intelligens,
és végképp nyakamon maradtak a különböző lányoknak, különböző alkalmakkor,
különböző hangsúlyokkal elmondott sohák
soha, soha, soha – mint egy mázsa selejtes Negró(/savanyúcukor).

Akkoriban hobbiból a legdrágább divatmárkák reklámszatyraiba gyűjtöttem a szemetet,
viszont ha normális közegre vágytam, még mindig a kínai piacra kellett kimennem,
mert én úgy képzeltem a rendet, mint a gondolkodó por alázatát a héliumfúzióval szemben,
az államapparátus viszont úgy, mint egy idegbeteg, boldogtalan házmesterné hisztijeit.

Akkoriban késő éjjelig melóztam és hajnalban keltem,
bár ezeket a társadalmi konszenzus délelőttnek és délutánnak nevezte.
Így is ritkán aludtam többet heti 40 óránál,
vagy nem is aludtam, csak plankingeltem a sötétben két ébrenlét között.
Leginkább olyan voltam, mint egy koffeinnel mozgásra kényszerített holttest.
Mint egy kilövés közben balesetet szenvedett és szörnyethalt asztronauta lelke,
ami a holdra jár kísérteni, és nem érti, hogy vágyhatott valaha is erre az irgalmatlan sivárságra.

Akkoriban olyan voltam, mint egy szopástól elkenődött rúzs egy vidéki vasúti restiben.
És olyanok lettek az álmaim, mint a filmslágerek magyarul.
Heti 4-5 este jártam el, ki-be a télből a télbe,
mert valami szorongás percenként hatvanszor súgta a fülembe,
hogy mindjárt harminc vagyok, és csak el ne mulasszam az életem,
csak el ne mulasszam az életem,
de amikor egy ismeretlennek meséltem erről egy kocsmában, egyszer, részegen,
mindössze annyit mondott, nem kell azt elmulasztani, elmúlik az magától is.

Akkoriban már nem hittem semmiben, ezért kizárólag csodákról szóló filmeket néztem,
vagy néha napokig csak sci-fiket, mert üldöztem a jövőt, ami viszont kitartóan hátrált.
És az jutott eszembe, hogy ha az vagy, amit megeszel,
akkor hamarosan másnapos, hideg pizza szeletté változom.

Mert akkoriban ez nem egy ország volt, hanem egy idegállapot.
Itt állt 5 kontinensnyi valóság, ami többé senkit sem érdekelt, mert volt helyette hazai gyártmány,
viszont akárhogy számoltam, félmillió kivándorló az bárhol félmillió kivándorló.
(Egyes sorban, kézen fogva épp elértek volna a városig, ahová a két testvérem költözött.)
Ezért akkoriban egyfolytában azt kérdezgettem, mennyi az idő, de mindig mindenki mást mondott.
És már tudtam, túl sok kisebbséghez tartozom, vagyis egyikhez sem,
de úgy voltam a hazámmal, mint az Istennel: nem haragudtam rá, amiért nincs.
Aztán ha szombat hajnalban beestem szédülve az ágyba, mégis úgy éreztem,
hogy valami visz. Egy csillogó, nagy szavakkal teliszemetelt folyó –
vagy sokkal inkább: mint gyerekkoromban a 30szor újrafestett,
mégis örökké döglődő 120-as Skodánk a hátán a néma H-t.